Nocturnal blogja

n+k

Írta: Nocturnal (2006. Jan. 25, 16:15)

Blogot írni divat. Nagy divat. Ki ezért, ki azért ír: van, aki pusztán önkifejez, van, aki blogjában vezeti le a feszültséget, van, akinek ez a munkája része (például mert programozó), van, aki magának ír, és van, aki teherautó. Sokszor rámjött már, hogy el kéne kezdeni irkálni: divatból, azaz mert a többieknek is van; azért, hogy írjak, hogy megmutassam magam a világnak, azért, hogy leírjam bizonyos tapasztalataimat (most éppen a Delphi ez a terület), hogy a mindig születő ifjúság okulhasson belőle.. a barátaimnak, haverjaimnak még sosem akartam írni. De mivel mindig csak az egyik vagy a másik indok jelent meg bennem, mindig elutasítottam azzal, hogy "ezért minek?". Az előbb azonban zuhanyoztam, és mint már sok-sok éve, ismét fél órát. (Egyesek szerint tönkre fog tőle menni a bőröm - akkor tönkremegy, javíthatatlanul makacs, buta és önfejű vagyok.) Rájöttem, hogy nagyon elhanyagolok mindenkit. Ebből pedig egyenesen következett, hogy írni kéne. Tehát: írok. Nektek. Neked. És persze magamnak.

Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből: őszinte leszek, vagy titkolózó, a lényeget elhallgató; tömör, vagy fecsegő; hasznos, vagy haszontalan. Elkezdtem, az idő pedig majd meghozza a választ. Kíváncsi vagyok arra is, hogy mi kerül majd ebbe a kis privát történelemkönyvecskébe, aminek ez a második bekezdése. Remélem, nem leszek blog[n+1], bár erre nagy az esély, úgyhogy ezennel megpályázom a blog[n+k] becsületes címét.

Tegnap este csapás ért: egy Lány azt mondta nekem, hogy gondolkodni szeretne, sokat. Ez a Lány tegnap estig szívem legédesebb csücskében lakott, néha ficánkolt, máskor olvasott, vagy aludt. Tegnap feltörte az ajtót, és elszaladt - most csak a még nagyon forró helye van ott, amely visszavárja.

Ez a menekülés elindított bennem néhány igen magvas gondolatot. Legelőször azt, hogy nekem most le kell ülnöm. Másodszor azt, hogy jé. Harmadszor, hogy ilyen nincs. Negyedszer, hogy ezt jól elrontottam. Azért, mert belekényelmesedtem a helyzetembe, hogy nekem van egy Kedvesem, akit szeretek, és aki viszontszeret, és ez így jó. Ez talán nem akkora bűn, elvégre a Biblia szerint Isten is elkövette a hetedik naptól kezdve, de ha utána ?? is ráfázott, és elkanászodott az emberiség, hát én miért úsznám meg? Ötödször, felidéződött bennem, hogy mennyire utálok szegény lenni, mert most (sem), hogy benne vagyok a pácban (lassú tűzön, bográcsban), nem tudom elhívni egy kedves vacsorára (mondjuk egy hét múlva), ahol csendesen elbeszélgetünk arról, hogy melyikünk miben volt, van és lesz bolond annyira, hogy az már idegesítő. Vagy esetleg nem az, csak a vizsgák teszik. Hatodszorra, hogy fel kéne mennem a trefire. (Megtettem.) Rájöttem arra, amire már nagyon sokszor: borzasztóan elhanyagolom az összes barátomat. Jó fél évvel ezelőtt, amikor PiciCsillagka még naponta megfordult a #teahaz-ban, egyszer beszélgettem vele arról, hogy a barátja, Péter hogyan változott meg kapcsolatuk első másfél éve alatt: befordult. Ugyanezt már én is elkezdtem felfedezni magamon jó negyed évvel ezelőtt. És arra gondoltam, nem jó ez így. Nem jó, hogy senkivel sem törődök annyit, amennyit megérdemelne: Mátéval, Gyuszival, Dórival, Gabóval, a teaházzal, vagy éppen kedves levelezőpajtásaimmal, Mirtillel, Veronikával, Alexandrával, és még ki tudja, hány emberrel.

Végiggondoltam mindezeket, miközben folyt a víz, és úgy döntöttem, belekezdek. Leveleket írok a
nagyvilágnak, de nem mindenkinek, hanem azoknak, akik valamilyen értelemben a barátaim. Nektek. És közöttük: Neked.

Hozzászólások

Nincs még hozzászólás.